Koromsötét éjszaka borította be Éden hatalmas, végeláthatatlan mezejét, amit nappal színesebbnél színesebb virágok tarkítottak. Ám most még a virágok is aludtak. Szirmaikat összehúzták, és úgy pihentek. Éden közepén parányi tavacska csillogott, ahogy a Hold ezüstös sugarai táncoltak felszínén. Odalenn a mélyben, egész a víz alatt, a kagylótündérek aludták mély álmukat. Gyönge szellő szaladt végig a tájon, felborzolva a szunnyadó füvet és víztükröt.
A tóparton hatalmas fa nyúlott a magasba, ágait az ég felé emelve, mintha csak a Holdat kívánná megérinteni. Meg sem érezte vaskos törzsén a szellő simogatását. Csak a levelei ringtak, halkan zizegve az éj csöndjében. Bikk növény volt ő, egyike a „ hét Éjszaka Szülöttnek ”. A napfény vakította, ezért csak este érezte jól magát. Ilyenkor dús virágkorona nyílott hatalmas lombján, köszöntve ezzel az éltető Holdat.
Szokatlan idegen állt ez a különös fa alatt. A holdvilág halovány fényében, szinte szikrázott hófehér szőre. Akár egy herceg, úgy állt ott. Szárnyait behúzva, a teste mellett tartotta szorosan.
Szokatlan idegen volt, hisz szárnyas lovak nem jártak Éden mezein, már vagy 500 éve, a meeri-k bukása óta. Ő mégis itt volt. Fölfelé nézett, fel a magas fára, rejtélyes, büszke tekintetét az ágakra szegezve. Ébenfekete sörénye fáradtan hullott tiszta, hófehér arcára, elfedve a homlokán egy különös jelet. Láthatóan várt valakire. Gondolatai messze jártak. Csak nézte az idős bikk fát, aki egy régi ismerős emlékét idézte fel előtte.
Egy öreg Tölgyre emlékezett most vissza, akit még nagyon régről ismert. A Nagy Háború után látta őt utoljára, amiben egy szárnyas ló faj és az egyszarvúak elbuktak. A Tölgy is akkor veszett oda. Látta maga előtt a sziklát, amin oly sok éve, büszkén állt a fa. De ez itt most más volt. Ő itt nem beszélt hozzá.
Fényév komoran horgasztotta le a fejét. Szomorúan csillogó tekintete elárulta, hogy nagyon rossz emlékeket kavart fel benne ez az éjszakai növény. Lehunyta a szemét. Lüktetést érzett. Mintha a mező szíve vert volna alatta. Az átjáró ezek szerint készen áll. Készen az újbóli megnyílásra.
Akár egy büszke, ám szomorú herceg, úgy állt ott, még akkor is, ha nem volt az. Azok közül, akik látták, sokan "utazónak" nevezték. De csak a legközelebbi barátai ismerték a nevét. Fényév váratlanul zajt hallott a háta mögül, ami kizökkentette gondolatmenetéből. Riadtan kapta fel a fejét, hisz minden oka megvolt az óvatosságra.
"Csak nem Kyantaro katonái?" - tette fel a kérdést magában.
Ideje sem volt, hogy elmeneküljön, ugyanis hirtelen fény vetődött a sötétben, a fa kérgére.
Fényév semmitmondóan, szótlanul meredt maga elé. Rögtön tudta, ki a fény tulajdonosa. Majd arra lett figyelmes, hogy valaki zihál mögötte. Megfordult a zaj irányába, és egy régi ismerőssel találta szembe magát. Egy tűzló állt előtte, szorgosan kapkodva a levegőt. A híres Tűzvillám egykori katonája: Tűzmadár volt az, a lángok nemzetségéből. Lángoló sörénye néhol narancssárga színben tüntette fel hófehér testét.
Fényt hozott az éjszakába, akárcsak Fényév szívébe.
Végre megérkezett. Ő rá várt egészen idáig. Hiába, a pontosság sosem volt az erőssége, elvégre a tűzlovak már csak ilyenek. De Tűzmadár más. Ő még a fajtatársain is túltesz szétszórtságával.
Oldalán egy táska lógott, amiben egy igen ritka kristály pihent, gondosan elrejtve.
- Úgy emlékszem delet beszéltünk meg. - szólalt meg Fényév, köszönésképpen.
- Bocsesz! - kapkodta a tűzló a levegőt. - Siettem. Most tényleg siettem, de te is tudod, hogy milyen nehéz átjutni a Keleti folyón. És mivel nincsen szárnyam, mint egyeseknek, ezért kénytelen voltam gyalog átvergődni valahogy az ellenség táborán.
Fényév nem szólt semmit. Jól tudta, hogy reménytelen vállalkozás egy tűzlovat megtanítani a pontosságra. Elvégre, ha azóta a pár száz év óta, mióta barátjának tudhatja, nem változott semmit sem...
Enyhe, alig észrevehető félmosolyt csalt az arcára az a tudat, hogy Tűzmadár barátja valószínűleg nem is fog soha megváltozni. Elnézte még egy ideig a zsörtölődő tűzlovat, ahogy az út viszontagságairól mesélt.
- ...Csak néztek, mint vízló a tűzviharban! Komolyan mondom, annyi együgyű démon utánzatot, ritkán látni.
- Hányan voltak a folyónál? - szakította félbe lelkes barátját Fényév.
- Rengetegen! Az egész völgyet ellepték! Azt hittem megijedek, amikor rájuk néztem. Ezt a hülye kristályt is győztem dugdosni, nehogy az ellenség kezére kerüljön.
- Hogy szerezted meg?
- Kiraboltam egy griffet. - vigyorgott büszkén a tűzló.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
